Százados úti Művésztelep -- Mihály Gábor

Életrajztöredék...

Ha visszagondolok életem kezdeti szakaszára, tudom, hogy már gyermekkoromban megvolt bennem az a hajlam, képesség, hogy a mindennapok történeteiből észrevegyem azt, ami nem tökéletes, satnya vagy groteszk, ami nem őszinte, túlzó vagy álszent.
Most már tudom, hogy pályafutásom tulajdonképpen egy falusi katolikus templom ban kezdődött, ahol, évekig ministráltam, nevelkedtemnevelődtem a mi isten háta mögötti falunkba száműzött kiváló, fiatal papok keze alatt, mint Bacsilla Sándor, Lotz Antal Bielek Gábor, akik akkor ugyanannyit jelentettek számomra életem alakulásában, mint később a kiváló pedagógusszobrász la Borcz Ferenc a szobrászat terén megtett e cső lépéseimnél. A csikorgó hajnali misektől a hosszú, tömjénes éjféli miséken át, a "tökmagos" litániákig mindenben bőven volt részem.

Ez nem teher volt számomra, hanem először is apám elvárása miatt érzett kötelesség, aztán már játék, iskola és tulajdonképpen munkahely, mert mi ministránsok a papok mellett "dolgoztunk" felváltva, napi beosztás szerint, hol temetésen, hol házszentelésen, hol, pedig a főoltárnál vagy éppen harangozni kellett a toronyban vagy forgatással, izzítani a füstölő parazsát, úgy jártam be a templomba, mintha munkahelyre járnék.
Ma már tudom, itt tettem szert sok tapasztalatra, hogy megkülönböztessem az álságost az igazitól.
A "szentrsszonyokat" már messziről, járásukról megismertem, utánoztam őket, hogyan mennek ki szenvedő arccal, gyónás után az áldoztató rács elé, vagy jajveszékelnek a temetéseken a halott elsiratásánál, persze nem csak rosszalkodtam, őszintén tudtam imádkozni, mert hitem is volt, de azt is ereztem, hogy a jóisten, inkább megmosolyogja, minthogy bűnnek tartaná azt, hogy egykét báránykáját kifigurázzam.

Mondhatnám, itt kezdtem tanulni a színészi mesterséget is, hogy aztán a nyolc általános elvégzése után az orosházi Táncsics Mihály gimnázium legjobb színjátszói közé verekedjem magam.
Az általános iskola befejezésétől 27 éves koromig - mikor is a képzőművészeti főiskola hallgatója lettem - az életem egy olyan menet, melynek során nagyon meghatározó volt, hogy apámra az 1956os forradalom leverése után négy, börtönben eltöltött évet szabtak ki a forradalmi eseményekben való részvétele miatt. Az akkor 44 éves apám - paraszt gyerek létére - hiába járta ki a szegedi József Nádor egyetemet, 1924ben meghalt, 11 gyermekes, kuláknak nyilvánított apja után, addigi élete, során semmi jóban nem volt része. Maradt hát neki a lelkesedés 1956ban, remény valami másban hangos szóval - ami a forradalom leverése után a .legnagyobb bűnéül számított, persze hazaárulás címén.
1956 novemberében a csanádapácai főutcán hosszanti irányban húzódó házunk aljára, a megtorlás kezdetén, egy éjszaka 50 cmes betűkkel írták ki mésszel, hogy "resszkess te sötétben bujkáló ellenforradalmár". Szegény anyám meszelte le - félve - a következő év húsvétján a falusiak szokásos, ünnepek előtti meszelése alkalmával.

Apám akkor már hónapok óta a börtönben ült, ismeretlen helyen, engem pedig szegény anyám hurcolt kórházról kórházra, súlyos betegségem miatt.
Gyógyulásom után az orosházi Táncsics Mihály gimnázium következett, ahol egyes tanárok bántóan éreztették velem nemkívánatos származásomat, de éreztem mások együtt érző tekintetét, nevelői gondoskodását is.
Közvetlen környezetem közössége befogadott, barátaim lettek Orosházán is és egyre többet értékeltek belőlem, ahogy kezdtem magamra találni, szárnyaimat bontogatni. és eleinte úgy nézett ki, hogy állandóan csak szárnyakat növesztek ahelyett, hogy komoly dolgokon járatnám az eszem. Így lettem színész a gimnáziumban, énekes a házibulikban louis prima és rocco granata stílusában és nevettetőhülyéskedő baráti körben.
Ahogy apám 1960ban kiszabadult a börtönből, mindennek vége szakadt, költözés Csanádapácáról Budapestre, ahol addig még soha nem jártam.

Beilleszkedés az új gimnáziumba Rákospalotán, új diáktársak, új tanárok közé, akik szerencsére megint csak befogadtak. Valószínű, hogy a tekintetemből, is lesírt rólam valami, ami miatt az idegenektől is, első látásra is, rendre bizalmat kaptam. Ezek után nagy csalódásokat nem is okoztam, csak kisebbeket azért, mert keveset tanultam, hogy jó kezdés után kettesre érettségiztem, hogy még minndig nem tudtam, hogy mi leszek, ha nagy leszek.
1962ben, amikor érettségiztem, apám dr, Mihály Gábor is sikeres szakmunkásvizsgát tett lakatos szakmában. Engem elektroműszerésznek adott, de 2 év után elektrotechnikából megbuktam és ahelyett, hogy pótvizsgára mentem volna, úgy otthagytam az intézetet, hogy azóta a tájékára sem mentem.
Nehéz évek következtek számomra. Elhatároztam, hogy rajzolni, mintázni tanulok, mellette pedig segédmunkásként dolgoztam.

Otthon nagyon szegények voltunk, apámmal, anyámmal, testvéremmel rokonok, barátok nélkül éltünk rákospalotán egy szoba, konyhás, fel udvaros házrészben, melyet apám apácai házunk árából vett, amikor a megbélyegzés után elmenekültünk szüleim falujából, otthagyva rokonokat, barátokat és addigi életünk minden darabját.
Színész már nem akartam lenni, bár voltak sikereim itt is, de valami nyersebb, természetesebb közegben jobban éreztem magam. Valahogy inkább vonzott a nehéz munka árán megszerzett boldogító érzés, érzelemmel, szellemiséggel és testi erővel valami megfoghatót, szobrot csinálni. Máig is úgy látom, hogy e művészeti ág gyakorlása – a szellemi és fizikai munka egymás melletti, folyamatos műveless - egy harmonikus testilelki közérzet lehetőségét adja. Szép mesterség, szép művészet a szónak valódi értelmében, melynek léte ugyanazon tőről fakad évezredek óta - az arra érdemes gondolat valamilyen anyagban való, lélekkel teli, érzelmes megjelenítése határozott, szép formában, melyből erő, monumentalitás sugárzik.

Amely művészet nem így jön létre, nem is tud érzelemre hatni, kénytelen lesz valamilyen filozófiát gyártani és álszakmai köntösbe bújni, hogy eladhassa magát ezen a folyton hamis korszerűséggel előhozakodó képzőművészeti piacon.
Fával, vassal, kővel, bronzzal, ezeréves anyagokkal dolgozom, munkáim ezer éve élt művészekre jellemző alkotói folyamat szüleményei, de hiszek abban, hogy náluk legalább ezer évvel fiatalabbnak látszom.
és még egy gondodat. Szeretem érezni, mint művész, hogy énrám a társadalomnak - melyben élek - szüksége van. A formák birodalmában soha nem tudtam annyira elkalandozni, hogy elszakadjak a másoknak is szóló gondolattól, hogy őket nfm érdeklő, öncélú, üres, formai játékba feledkezzek. Ebben valamilyen láthatatlan kéz vezet, talán a magának minden szükségletet megteremtő, kenyeret adó, földből élő ember erkölcse.

Mihály Gábor szobrász